Nem tudom mennyi ideje róhatom már az utcákat. Bakancsom talpa alatt nyikorog a por, halálsikolyt hallatnak a kavicsok, melyeket mások cipőtalpa szedett és hordott össze, murvát hozva a sikátor aszfaltjára. Nincs dolgom idekint. Nem azért jöttem ki, mert démonokra kell vadásszak, de a járőrözés - ami jobban hangzana, ha rendőr lennék, s nem egy boltban eladóskodnék civilben, s azt is csak heti 2 nap, hat órában, szívességből - mindig eltereli a figyelmemet és most kell az a kis elterelés. Levelet kaptam Monique nénémtől. Anyáról írt benne és arról, hogy egy ideje már nem hallott felőle. Megesketett rá, hogy nem verem nagy dobra, a Klávé állítólag tud róla, de neki nem adnak felvilágosítást az ügyről, tekintettel a múltjának homályos - előttem legalábbis mindenképpen homályos - foltjaira. Legszívesebben szálanként tépném ki a hajamat, de igyekszem moderálni magam. Ezért is vagyok most kint az utcán hajnalban, s nem az Intézetben. Szét kéne nézzek, ha befordulok valahová. Tudom. Hiszen a mondénok jelenlétét nem érzem, csak a démonoké bizseregteti meg zsigereimet. Mindegy, ez már így esett, ha már ilyen szerencsésen legázoltam a sarkon túlról jövő alakot, próbálok udvariasan kezet nyújtani neki, ha esetleg fel kell segítenem. - Bocs, véletlen volt. - mentem, ami menthető. Ebben a homályban nem tudom kivenni az arcát, bezzeg az enyém remekül látszhat, hiszen a hold pont a képembe világít, fénykörébe vonva arcomat. - Általában jobban figyelek. - fűzöm még hozzá, mert így igaz. És közben meresztgetem a szemeimet, hiszen mégis csak jó lenne látnom kit is ütöttem el. Sose lehet tudni mibe - kibe - botlik az Árnyvadász. - Nem ütötted meg magad?
Kezdőlap
