Tárgy: I'll be holding on to you Szomb. Júl. 16, 2016 1:28 am
Isaac & Vicky
Szemeimet lassan nyitom ki, s pár percben beletelik, mire felfogom, hol is vagyok. Meg szeretném igazítani a párnámat, de nem megy. Fel akarom húzni a kezeimet magam mellől, de valami nem engedi. Mikor tekintetem odatéved, először még a saját szememnek sem akarok hinni. A szíj nem csak a csuklóimra feszül rá, de érzem, ahogy a lábaimat is fogságban tartja. Rángatni kezdem a kezeimet, hogy kiszabadíthassam, de sikertelenül járok, ráadásul pedig az orvosom is megjelenik a szobámban. - Jobban érzi magát, Victoria? - Közelebb lép hozzám, jobban szemügyre vesz, majd a kórlapomat kezdi vizsgálgatni, néha pedig fel-feltekint a szemüvege mögül, ezzel is válaszadásra ösztönöz. - Igen. Levenné a szíjakat? - Nézek rá kétségbeesetten és magamban a megváltásért fohászkodom. Egyik hajtincsem a szemembe lóg, ami még egy lapáttal rátesz a már eddig sem nyugodt és békés idegállapotomra. - Az attól függ... Továbbra is azt hiszi démonokkal van tele a szobája? - Értetlenül nézek rá, hiszen még a kérdést sem értem. Válaszképpen a fejemet rázom, s gondolkodóba esem. Vajon hogy nézhetnek ki a démonok? Mik azok és miért kellett miattuk engem az ágyhoz kötözni? Aztán a felismerés villámcsapásként ér. Isaac-től hallottam ezt a kifejezést, ráadásul meg mernék esküdni rá, hogy pont a balesetem napján. Igaz akkor sem láttam semmit... - Démonok nem léteznek. - Hiába nem tudom miként néznek ki, hazudok. Tudom, hogy léteznek, hiszen Isaac nem mondta volna, ha nem így lenne, de minderről az orvosomnak nem kell tudnia. - Ezt örömmel hallom, de még várjuk meg, míg a nyugtató teljesen kiürül a szervezetéből. - Szerintem már rég kiürült, de nem okoskodom, mert a végén meghosszabbítja az itt töltendő időmet, azt pedig nem akarom. Haza szeretnék menni, akárhol is legyen az, úgyhogy csendben maradok és beleegyezésül bólintok egyet. Az orvos belefirkant valamit az aktámba, visszahelyezi az ajtó melletti kis tartójába, elköszön és magamra hagy. Az ablaküvegen keresztül látom, ahogy anyuval vált pár szót. Gondolom régen elég volt egy apró rezdülését látnom és tudtam, mi játszódik le anyám fejében, most azonban hiába nézem, nem sikerül kikövetkeztetnem semmit sem. Hamarosan besétál a szobába, mosolya kedves, ám aggódó - pont mint mindig. A szemembe lógó hajtincsemet óvatosan hátra simítja, majd egy puszit nyom a homlokomra. Nem szól egy szót sem, csak könnyes szemekkel néz rám, s bármennyire is szeretném megnyugtatni, nem jönnek szavak a számra. Ezért inkább halványan elmosolyodom és nem eresztem tekintetét. A baleset óta most először, szavak nélkül is tökéletesen megértjük egymást. És most tényleg nincs szükség felesleges fecsegésre.
Nem tudom mennyi idő telhetett el azóta, hogy anya hazament. Szinte könyörgött, hogy had maradjon, de én erősködtem, hogy elmenjen. Itt biztonságban vagyok, jól láthatóan az ágyhoz vagyok kötve, úgyhogy semmi bajom nem eshet. Neki viszont szüksége lenne egy kis pihenésre, még akkor is, ha aggódó anya révén a gondolatai úgysem engedélyezik a kikapcsolódást a számára. Időközben a lábaimról lekerült a szíj, a kezeim viszont még mindig meg voltak kötve. Nehezen ugyan, de egy kis akrobatikával sikerült törökülésbe felülnöm, ami jelen pillanatban olyan nagy dolognak számított, hogy akár egy fesztivállal is meg lehetett volna ünnepelni. Megrázom a fejem, hogy kósza tincseim kirepüljenek az arcomból. Egy nővér jön be, figyelem, ahogy az infúzióhoz lép és most valami más folyadékra köt rá. Talán ez az embereknek teljesen megszokott, nekem azonban eléggé morbidnak tűnik. Nem vagyok boldog attól, ahogy látom, csepeg a kis kehelybe a cucc, ami aztán a vénámba jut tovább. Elég frusztráló. A nővér kisétál, bár túl sokat nem érzékelek belőle, mert még mindig megbabonázva figyelem a gyógyszercseppeket. Erre tényleg szükségem van? Ha tehetném, kitépném ezeket a hülye csöveket magamból, de nem hiába maradtak leszíjazva a kezeim. Lépéseket hallok az ajtó felől, majd hamarosan megpillantom Isaac-et is. Az előbbi unott, érzelemmentes arcom egy pillanat alatt boldoggá változik. Nem csak a szám, de a szemeim is mosolyognak, ahogy meglátom Őt. - Isaac, szia! Gyere beljebb, nyugi, nem harapok. - Mondom viccelődve, s próbálom megfejteni az arckifejezését. Furcsa, hogy míg a többiekre nem emlékszem, Ő rá igen, de valamilyen szinten örülök is ennek. Hiszen legalább van egy ember ezen a világon, akinek a társaságában teljesen jól és biztonságban is érzem magam. Meg mellette nem érzem azt, mintha egy szenilis őrült lennék, ez pedig igen csak felszabadító érzés. - Már vártalak. Köszi, hogy bejöttél, nagyon örülök neki. - Igazából többet jelenleg nem tudok mondani neki. De remélem a szíjak nem üldözik el... Szép is lenne ha pont Ő nem járna be hozzám, Ő, akiről a legtöbbet tudom és akivel a közös emlékeimet még a baleset hatására is meg tudtam őrizni. Az pedig hogy így lát, ilyen állapotban, nos, remélem az sem lesz negatív hatással kettőnk kapcsolatára.
Isaac Ravenscar
Árnyvadász
■ :
■ Hozzászólások száma : 3
■ Kor : 27
■ Tartózkodási hely : ✘ ahol épp lennem kell
■ Job/hobbies : ✘ árnyvadász vagyok
■ :
Tárgy: Re: I'll be holding on to you Pént. Júl. 22, 2016 4:50 am
victoria & isaac
what's happening to you is all my fault
Még szerencse, hogy nem azok közé az árnyvadászok közé tartozom, akiket sokszor keresnek, mert bizonyára feltűnt volna már nekik, hogy sokszor nem ott vagyok, ahol lennem kellene. Ha a Klávé megtudná, hogy Vicky-vel mi történt, ebbe beleértve a balesetet, meg azt, hogy miattam történt, biztos eltiltanának tőle, sőt, lehet még át is helyeznének valahova máshova. De az biztos, hogy nem tetszene nekik a dolog. Nem egyeznének bele abba, hogy egy hétköznapi emberrel ilyen kapcsolatom legyen és, hogy tudjon is dolgokat. Le se tagadhatnám, hogy néhány dologba beavattam már, hiszen eléggé furcsa lett volna nem mesélni neki, és folyton hazudni. Valahogy nem igazán tudtam előtte titkolózni. Ez már csak azért is volt furcsa, mert eddig ilyen csak Charlie-val volt, de vele gyerekkorunk óta ismerjük egymást, a parabataim is, na meg olyan, mintha a testvérem lenne. Még szép, hogy vele őszinte vagyok. Viszont nem tudom Victoriaban mi késztetett ennyire az őszinteségre. Talán jobb nem is belegondolni. Egy mély levegőt vettem és inkább próbáltam gondolkozás nélkül menni tovább a célom felé. Egy újabb látogatást teszek Nála, pedig mindig, amikor meglátom igazából csak magamat kínzom. Nem bírom így látni, főleg, hogy az egész az én hibám. Bár, mintha ezt nem ismételgetném már eleget. Ahogy szép lassan mentem be a kórházba, elhatároztam, hogy mosolyogni fogok, semmi mást. Úgyis elég keserű képet láthat, ahogy mindenki néz rá. Valamiért úgy éreztem, kell neki, hogy végre egy mosolygós arcot is lásson. Na meg valami mást is akartam hozni neki, csak a nagy kiosonásban a szobámban hagytam az ajándékát. Most már ez mindegy, majd legközelebb elhozom neki. Talán akkor végre ki is vihetem erről a borzalmas helyről. Már alig pár lépésre voltam az ajtójától, majd épp beléptem volna, amikor meghallottam a hangját. Számra széles mosoly húzódott magától is, nem kellett direkt mosolyognom csak miatta. - Szia Vic... - és ekkor néztem meg igazán, hogy mi is van. Karjai az ágyhoz voltak kötözve. Egy pillanatra a mosoly is eltűnt az arcomról, és meg is meredtem az ajtóban. A szíjakra meredtem a kezén, közben hallottam, hogy beszél, de csak távoli zajnak tűnt az egész. Igazából hallottam mit mondott, nem fogtam fel, mintha valami más nyelven beszélt volna. Az a tény jobban foglalkoztatott, hogy szegényt kikötötték, mint valami... állatot. Öklöm összeszorult, majd végre szemeibe tekintettem fel, és ismét elmosolyodtam. Valószínűleg valami béna fintornak tűnhetett csak az egész, hisz még mindig le voltam sokkolva. Hogy tehetnek ilyet Vele?! - Nem kell megköszönni, hogy bejöttem. Hiszen ez csak természetes. - szólaltam is meg beljebb lépve a szobába. Egy pillanatra ismét megálltam, a szíjakra pillantottam, majd az ágyához léptem. - Nem tudnánk valakit megkérni, hogy ezeket... - mutattam itt szörnyülködve a béklyóira - ...levegyék? Szerintem sokkal jobb lenne ilyen kínzóeszközök nélkül... - néztem a szemébe ismét. Egyszer már saját kezűleg is tapasztaltam, hogy milyen az, amikor ilyenekkel kikötnek. Nem is kell túl szorosnak lennie, akkor is azért egy darabig szép helyet tud hagyni. De még akkor is, ha semmi baja nem lehetne belőle, ez akkor se normális. Így kikötözni valakit, olyan, mintha elvennék tőle a mozgás lehetőségét. - Tudod mit... felejtsd el, amit mondtam, csak aggódom. Nyilván az orvosok jobban tudják mi jó neked, mint én. - tettem hozzá végül gyorsan. Persze legszívesebben magam szedtem volna le a kezéről a szíjakat, és engedtem volna szabadon, de tisztában vagyok vele, hogy ha ezt valaki megtudja, biztos nem jöhetek be hozzá többé. Na már csak az kellene, hogy ne láthassam többet. Akkor talán még a szülei is azt mondhatnák, hogy okkal nem láthatom. Nem akarom magára hagyni. Főleg nem ebben az állapotban. - Mondtak már valami újat? Esetleg azt, hogy mikor mehetsz haza? - kérdeztem azt, ami a legjobban érdekelt. Szerintem ünnepnapot tartok, amint kiteszi innen a lábát. Ahogy a válaszára várva néztem le rá, legszívesebben magamhoz húztam volna egy hosszú ölelésre, de inkább csak egy barátságos mosolyt vetettem rá. Talán féltem, hogy túl zavaró lenne neki az. Jó, tudom, nem kellene törött babaként kezelnem, aki abban a pillanatban összetörhet, amint a közelébe érek, de azért érthető. Aggódom érte, és nem akarom, hogy a rossz, amit már elve is én okoztam, még rosszabb legyen. Nem érdemel ő ilyeneket.
Kezdőlap
