Tárgy: my heart skips a beat Pént. Júl. 15, 2016 8:10 am
'cause when you hold me like this, you know my heart
skips a beat
Barclay Azariah Darrow néha azon gondolkodott, mi volt az a dolog, ami még mindig az Orosz Konzulátus dolgozóinak sorában tartotta. Határozottan biztos volt abban, hogy az semmi esetre sem volt a fénykép, amit a weboldalon is mellékeltek róla azzal az aláírással, hogy "Barclay A. Darrow, főtolmács", mintha ez a tisztség valamivel több lett volna az egyszerű tolmácsoknál; talán csak annyiban volt másabb, hogy gyakrabban vitték magukkal különféle diplomáciai utakra, na meg a róla mellékelt fényképen a munkatársait is megszégyenítően jól nézett ki, mintha csak most vették volna ki egy divatmagazin lapjai közül. Igen, egy biztos volt, hogy a halál sok mindent megszépít; és ő ezen a téren nem panaszkodhatott, tudta magáról, mert látta az utána forduló pillantásokat mind az utcákon, mint a konzulátusok falain belül, látta, hogy néznek rá az elegáns estélyeken méregdrága ruhákba öltözött nők, mikor kristálypoharuk összekoccant az övével, és hallotta a róla elsuttogott szavakat, hála kiélesedett érzékeinek, és elég gyakran volt rákényszerítve arra is, hogy diszkréten, mégis határozottan utasítsa vissza a neki feltett ajánlatokat, miszerint a hotel királyi méretű franciaágya helyett töltse az éjszakáit egy-egy diplomatafeleség mellett. Hónapokkal korábban talán még bele is egyezett volna egy-egy ilyen ajánlatba; elvégre is fizettek neki ezért, mint egy olcsó kurvának, ő pedig észrevétlenül belakmározhatott az édes, életadó nedűből, ami az ereikben folyt. De ez pár hónappal korábban volt; most már utazásának harmadik napján azt kívánta, bár vett volna ki szabadságot erre a két hétre, egyrészt mert semmi kedve nem volt Moszkvához, annak ellenére, hogy egyébként szerelmes volt a városba; sokkal szívesebben töltötte volna az idejét New Yorkban, akár még a Tündérkertben is, ahova nemrég sikerült visszaszereznie a bejárási engedélyét, csak hogy ne kelljen azon a méregdrága, privát repülőgépen ülnie, unottan lapozgatva egy magazint, miközben fejben már számolta a perceket, mikor landol végre a nagy acélmadár és ő végre megint stabil földre tehetné a lábait és visszakapcsolhatna egy olyan rendkívül fontos funkciót a telefonjában, mint a térerő. Igazából bűntudata volt, mert egy szó nélkül eltűnt a városból; de hirtelen jött az információ, miszerint konferenciára várják őt és munkaadóit a világ túlsó végébe, és ő is csak sietősen, hanyagul dobálta a dolgait a bőröndjébe, mielőtt utaznia nem kellett volna Oroszországba. Nagy szerencsétlenségére elfeledkezett egy annyira fontos dologról, mint a telefonja töltője, így az iphone-ja már a harmadik nap után csak tizenkilenc százalékos töltöttséggel fintorgott az arcába, rákényszerítve őt arra, hogy félretegye a készüléket egész addig, míg haza nem tér; és emiatt nem is nagyon volt lehetősége arra, hogy kapcsolatba lépjen azzal az egyetlen, legfontosabb személlyel, akit New Yorkban hagyott. Igaz, mire a repülőgép leszállt New York repterén, addigra a készülék felmondta a szolgálatot; Barclay Azariah Darrow csak mélyről, torokból felszakadó morgással konstatálta, hogy ugrott bizony a lehetősége arra, egyrészt, hogy asztalt foglaljon bármelyik étteremben is, ráadásul fel is hívja Őt, hogy ha minden jól megy, fél órán belül meg is érkezik érte, hogy a lakásából hozza őt el és csak pár nap múlva vigye őt vissza, mikor már kielégítette a hiányérzetét, amit a nélküle eltöltött napok okoztak. És mikor a repülőgép leszállt, alig hét percre volt szüksége, hogy minden vonzerejét bevetve még telefon hiányában is tudjon asztalt foglalni Manhattan egyik legjobb értelmében, ráadásul a hatalmas pénzösszegekre kiírt csekkekkel hadonászó üzletasszonyt is sikerült meggyőznie arról, hogy neki sokkal nagyobb szüksége volt az utolsó, az autókölcsönző kínálatában felajánlott audira, mert különben odalesz nem csak a kapcsolata, de az élete is; valahogy így történt az is, hogy egész pontosan negyvenhárom és fél perccel később már a párja és családjának háza előtt állt, szétzilált hajjal és hanyagul lógó nyakkendővel, és már vagy két perce molesztálta a csengőt, arra várva, hogy valaki ajtót nyisson neki, és közben mindvégig azt mantrázta magának, hogy az, aki ajtót nyit neki, Youngchul legyen, mert ha más nyitna neki ajtót, fogalma se lenne, hogy magyarázza meg azt, hogy este kilenc után ötvenegy perccel ő randevúra akarja vinni a majdnem legfiatalabb testvért a kis családjukból és csak napok múltán visszaszolgáltatni, vagy egyáltalán.
Tárgy: Re: my heart skips a beat Hétf. Aug. 08, 2016 1:43 am
no matter what we do
What am I to you | Azariah <3 | "Tudom" <3 :"D
- Hiányzol… - sóhajtom szinte közönyös elkeseredéssel, mielőtt elmerülnék teljesen a lustán csobogó vízbe, remélve, az talán a külvilág mellett zavaros gondolataimat is eltompítja. Kevés idő telt el azóta, hogy azon a bizonyos éjszakán kihalászott a szökőkútból, melyet azóta is szinte szent helyként tisztelek, mondhatni a horgára akadtam, s később testem-lelkem egyaránt övé lett; mégis, hiába próbálom felidézni, milyen is volt nélküle, s hogyan voltam képes életben maradni, hogy legalább egy kicsit enyhítsek a gyötrelmen, nem találtam a választ, csupán elfuserált karikatúrája voltam régi és új énemnek egyaránt, mióta Azariah-t elszólította kötelessége, majd szinte el is tűnt. Bolondjává tett, melyet azonban nem is bántam egész addig, míg rájöttem, mennyire lehetetlen meglenni nélküle, s a köztünk álló fél világnyi távolság mennyire kevésnek tűnik ahhoz képest, amennyinek azt érzem. Próbálva némileg enyhíteni magányomon az első pár éjjelt más-más testvérem ágyába pofátlankodva vészeltem át, azonban, mint arra számíthattam volna, ha legalább egy pillanatra használtam volna az agyam, hiánya nem csupán szívemet marta, de testemet is kínozta, s az első korhatáros –egyáltalán annak számít, ha az Egyesült Államok törvényeit tekintve még el se értem azt?- álmom után kénytelen voltam menekülni, mielőtt azt feltételezhették volna rólam, hogy az ikernővéremre izgultam rá. Ezek után érthető módon nem volt maradásom a családi fészekben, az utóbbi időkben elhanyagolt tündéreim társaságát kerestem fel, mely pár órával később egy sikátori összetűzés, majd egy sekély szúrt seb lett az eredménye, mely szerencsére elég ártatlan volt ahhoz, hogy pár iratzével magam is el tudjam látni, s mind a mai napig ne tűnjön fel testvéreimnek. Mindazonáltal, érthető okokból elment a kedvem mindenféle társaságtól, legyen az barát vagy rokon, az egyetlen, akire vágytam pedig elérhetetlen volt, így tehát maradtak a fülledt, lázas éjszakák, melyeken, bármennyire is vágytam, sőt, szükségem volt rá, nem enyhíthetett hűvös teste vagy édes érintései. S most, kiélvezve azon ritka alkalmat, hogy egyedül maradtam itthon – ami hat testvér mellett igenis hatalmas dolog, amit meg kell ünnepelni- engedtem tele a kádat forró vízzel és annyi fürdőszerrel, hogy ne csupán Szerelmem, de még a tiszta levegő illatát is kitörölje emlékezetemből. Mennyivel is egyszerűbb volna ez, ha Azariah-hoz hasonlóan nekem se kellene újra és újra a felszínre bukkannom az éltető levegőért… Legszívesebben akkor sem tenném, ha már teljesen elhűlt a víz, hűvös, halott tagjaimnak ez sem ártana. Igaz, valószínűleg nővéreim cibálnának ki a kádból, hisz minden bizonnyal nem ér nekik annyit a lelki békém, hogy beépítsék a szobámat fürdőnek ehelyett. Hevesen kapkodom a levegőt, mikor szúró tüdeim kényszerére kiemelem fejem a vízből, azonban zihálásom hangja sem képes elnyomni a bejárati csengő fülsüketítő ricsaját. Beletelik legalább egy percbe, mire felfogom, hiába is várom, senki se fog ajtót nyitni, tekintve, rajtam kívül egy árva lélek sem tartózkodik a házban, így unottan másztok ki a kádból és egy szál alsónadrágot magamra kapva, törölközővel nyakamban, borzas, még csöpögő hajjal indulok a bejárat felé. Az idegen meglepő kitartása felveti bennem a gondolatot, Jehova tanúihoz lesz szerencsém, de ki tudja, ők talán tudnak valami gyógyírt egy 18 éves fiú 272 éves halott pasija iránti vágyódás által összetört szívére. Úgy négy hiábavaló próbálkozás kell hozzá, hogy rájöjjek, az ajtó természetesen be van zárva, s elfojtva egy apró káromkodást essek neki az előszobában felakasztott bőrdzsekim zsebeinek, hogy a kulcsomra leljek, s végre, mocskos gondolatot ébresztve kiéhezett elmémben, bedugjam azt a zárba. Álmodom? Fogalmam sincs, elhagyta e szám a kérdés, nem hallom az agyamat tsunamiként elárasztó gondolatoktól, s a fülemben hevesen zsongó vérem hangjától; óvatosan, tétován lépek elé, mintha egy heves mozdulatommal elriaszthatnám vagy szertefoszlana előttem. Ahogy némán figyelem évszázadoknak tűnő tizedmásodperceken át, rájövök, még sosem láttam ilyen állapotban; borzas haj, rendezetlen öltözet, valódibbnak tűnik, mint valaha is volt. Semmi kétség, ő az igazi… - …Azariah-m – sóhajtom édes nevét, mint egy fohászt, a legszentebb imát. Aztán átvillan a fejemen valami… Öklöm önálló életre kel, s vág neki a mellkasáig tartó rövid útnak; nem fájdalmasan csupán hogy tompán kongjon halott, rideg szíve fölött, amivel képes volt oly hirtelen eltűnni s tetszhalott állapotba taszítani távollétével. - Ne merészelj még egyszer így magamra hagyni – hagyja el remegő, frusztrált fenyegetés ajkaim, mielőtt engedve sóvárgásuknak, megragadva nyakkendőjét húzom magamhoz egy vad, kiéhezett csókra.
coded by blair of shine & ooc
B. Azariah Darrow
■ :
■ Hozzászólások száma : 31
■ Kor : 280
■ Tartózkodási hely : ♕ New York
■ Job/hobbies : ♕ az orosz konzulátus tolmácsa
■ :
Tárgy: Re: my heart skips a beat Kedd Aug. 16, 2016 6:17 am
Talán órákat áll az ajtó előtt. Talán perceket. Talán már rég elvesztette az időérzékét. Minden esetre, mikor már harmadjára helyezi át a testsúlyát egyik lábáról a másikra, egyre inkább kezd olyan érzése lenni, hogy a halál se fog neki ajtót nyitni; igaz, lehet, ezt azzal is sikerült elérnie, hogy már jó ideje lényegében támaszkodott a csengőre és ezzel minden bizonnyal a tízes skálán már olyan tizenöt körül volt, ha az ember azt akarta volna lepontozni, mennyire volt irritáló... Vagyis majdnem egy szinten volt Jehova tanúival, azzal a kis különbséggel, hogy ő nem osztogatott kis újságutánzatokat arról, Jézus mennyire szerette a halandókat. Igaz, kezdett egyre biztosabb lenni abban is, hogy bizony nem fognak neki ajtót nyitni; lehet, az általában mindig nyüzsgő ház pont ma ürült ki, hogy a karma megint csak felmutathassa a középső ujját a vámpír irányába; és már sarkon is fordult volna, hogy távozzon, mert azért még megvolt a maga méltósága, vagy legalábbis annyi belőle, hogy ne szobrozzon egész éjjel egy tizennyolc éves fiú háza előtt (még ha az a tizennyolc éves fiú a legfontosabb személ is volt az életében), hanem autóba üljön és hazamenjen, és a továbbiakban telefonon keresse azt, akiért idefáradt, mert hát... Hát. Hát mi? Még csak megindokolni sem tudta, vagy csak nem akarta kimondani, de szarul esett neki is, hogy most ignorálva volt; nem tudta, hogy ez most a büntetése-e azért, mert egész moszkvai munkaútja alatt egy kurva szót nem írt a párjának, vagy tényleg üres a ház; de amíg nem ment le a nap, esélye sem volt arra, hogy esetleg belessen valamelyik ablakon, mert valamelyik szomszéd biztos lett volna olyan kedves és hirtelenjében tisztességes, hogy értesítse a rendőrséget arról, hogy egy öltönyös, jóképű, de hullasápadt alak próbál betörni a szomszéd házba, vagy legalábbis nagyon intenzíven bámul be az ablakon, tehát biztos egy szatír... Igaz, ennek a gondolatmenetének menten vége szakad, mikor meghallja a kulcs kattanását a zárban; egyből sarkon is fordul (mert már elindult vissza az autója felé), hogy egy hosszabb, sietős lépéssel megsemmisítse azt a távolságot, ami közte és a mostanra már nyitott ajtó között van, és megálljon Youngchul előtt, apró, halvány mosolyra vonva ajkait. - Nem álmodsz, szépségem, tényleg én vagyok az. - És csak ekkor vezeti lejjebb a tekintetét, szép vágású arcáról karcsú nyakának irányába, átsiklik a törölköző fölött és elindul lefelé, végig a mellkasán, aztán vissza, mikor rádöbben, hogy nem lenne célszerű a pillantásával levetkőztetnie, legalábbis nem itt, az ajtóban állva; igaz, erre nem is kap lehetőséget, mert a fiú ökle tompán puffan mellkasán, a szíve fölött, és ő ugyanazzal a lendülettel vonja őt közelebb magához, talán csak egy fél lépésnyi távolságra, hogy fölé hajolva homlokát az övének támaszthassa és ajkaiba suttoghassa az ígéretét, amit már korábban meg kellett volna tennie. - Soha többé, soha többé. - Hangja elhaló motyogás csupán, de nincs is szüksége többé szavakra, mert mohó, kiéhezett csókja mindent elmond helyette; és állatias morranással tolja a fiút beljebb, az előszoba irányába, miközben egyik kezét a derekára kulcsolva húzza őt olyan közel magához, amennyire csak ez lehetséges; a másikkal közben becsapja az ajtót maguk után (és hálát ad lélekben az égieknek, hogy ez itt nem Stephanie Meyer Twilightja és nem kellett engedélyt kérnie arra, hogy átlépjen a küszöbön), hogy az esetleges figyelő tekinteteket kizárja és nyugodt szívvel indíthassa kezeit vándorútra a fiú karcsú testén; és minden bizonnyal el sem húzódna tőle, ha elméjének egy aprócska, józan részén fel nem villanna egy aprócska, piros lámpa, ami arra hivatott őt emlékeztetni, hogy mára még tervezett valamit. És csak ekkor húzódik el tőle, zihálva döntve homlokát az övének, mielőtt közölné: - Remélem, nem terveztél semmit a hétvégére, kedvesem... - És egyik kezét az arcára simítva fordítja az arcát maga felé, hogy ő maga közben felegyenesedhessen (nem sokkal volt magasabb a kis árnyvadásznál, talán csak egy fejjel, de ez elég volt ahhoz, hogy hosszú távon nyakfájást okozzon neki), és el is húzódhasson legalább egy fél lépésre a párjától, mielőtt itt, az előszoba falán tenné őt magáévá. - ...ugyanis foglaltam nekünk egy asztalt, aztán ha nincs ellenvetésed, el is rabolnálak a hétvégére, ha már szabadságon vagyok egészen hétfőig. Azt inkább nem mondja neki, hogy önkényesen vett ki szabadságot, ami annyit jelentett, hogy tervezett kikapcsolni az összes telefont, amin el tudnák érni; elvégre is elég tolmács volt a konzulátusnál rajta kívül, ha kihagy egy hétfőt, az még nem lesz a világvége... Főleg, hogy ez a fiú most sokkal fontosabb volt számára, mint bármilyen munka, főleg azok után, hogy rengeteg ideig nem látta, ami hosszabb volt számára, mint egy örökkévalóság vagy kettő a pokolban.
Kezdőlap
